Kettőből egy (Ciprus és az EU)

A dolog úgy kezdődött, hogy a másik kezdte. Az ehhez hasonló jolly joker mondatok a világ összes óvodájában naponta legalább egyszer elhangzanak, egyben alkalmasak bármilyen politikai konfliktus leírására is. K-Európában ezt jól ismerjük, de nincs okunk aggódásra, nem vagyunk ezzel egyedül sem a világ, sem Európa politikájában.

Ciprus több okból is nevezetes. A legenda szerint itt jött ki Aphrodité a habokból, amit ugyan nem tudunk igazolni, ám tény, hogy ha megkezdődik egy építkezés a tengerparton, igen nagy az esélye annak, hogy néhány kapavágás után egy ókori város romjaira bukkanjanak. Az állandó napsütés és a kellemes tenger révén kedvelt turisztikai célpontja a az európai középrétegeknek. És időről-időre a napilapok vezető hírévé is válik. Okkal, hiszen Ciprus Európa utolsó szögesdrótokkal megosztott országa, katonákkal a szögesdrót mindkét oldalán.

Amikor az Európa Tanács Parlamentje megválasztott ciprusi rapportőrjének, világos volt, hogy diplomáciai aknamezőn kell lépkednem. Rendkívül nagy érzékenységgel reagálnak délen minden olyan szóra és kifejezésre, amelyből az északi rezsim legitimációjára lehet következtetni. Egyik elődömmel történt, hogy Denktas ciprusi vezetővel való megbeszélést követően búcsúzkodás közben azt mondta, hogy „Good bye, Mr. President”. Mivel elővigyázatlanságból valamelyik ciprusi média jelenlétében hangzott el az Elnök úr megszólítás, a rapportőr másnapra tervezett összes találkozóját a Ciprusi Köztársaságban látványosan lemondták. Nem lehet embargóról beszélni, legfeljebb kereskedelmi akadályokról, de ha mégis embargót említ a tárgyaló, feltétlenül hozzá kell tenni, hogy „The so-called embargo, in inverted commas” (úgynevezett embargó, idézőjelbe téve), ami kissé elnyújtja a beszélgetést, de ez a dialógus feltétele. És ugyanez vonatkozik mindenre, ami északi és bármi köze van az ottani struktúrákhoz.

Mostanában, évtizedek óta először biztató híreket is lehet olvasni, hiszen megkezdődtek a tárgyalások a sziget újraegyesítéséről. Az ilyen tárgyalások egyik nehézsége, hogy mindig akadnak olyanok, akik állandóan vissza akarnak térni a „ki kezdte” nevű politikai játszmához, miközben Európa történetében köztudomású, hogy ezek a kérdések a legnehezebben eldönthetőek. Amikor az ember a görög ciprusiakat hallgatja, megtudja, hogy a megosztottság oka Törökország, amely a 70-es évek elején köztudomásúlag katonailag megszállta Ciprus északi részét. Így van? Igen, pontosan így történt. A sziget déli részén az előzményekről nem lehet semmit sem hallani, így ezt északon magyarázzák el: Amikor Görögországban a katonai junta átvette a hatalmat, Grivas tábornok regnálása alatt meghirdették az Enosis-t, azaz a Görögország és Ciprus közötti Uniót, és ennek jegyében elkezdték a sziget megtisztítását a török cipriótáktól, ha egy szabályos etnikai tisztogatást szabad ilyen finoman leírni. A török ciprióták kérték a sziget függetlenségét nemzetközi felhatalmazás alapján garantáló hatalmaknak minősülő Egyesült Királyság, Görögország és Törökország segítségét, ám az előbbi kettő nem tett semmit, Törökország pedig beavatkozott. Egy Közép-Európai rapportőr számára nem ismeretlen, ami történt. Hasonlóan ahhoz, ahogy a Szovjetunió megszabadította Közép-Európát, Törökország is hosszú időre ott feledkezett a szigeten évtizedekig. Észak-Cipruson létrehoztak egy úgynevezett (in inverted commas) államot Észak Ciprusi Török Köztársaság néven. Lényeges különbség Észak-Ciprus és Közép-Európa között az, hogy szemben az itteni kommunista bábállamokkal, az ún. (stb.) Észak Ciprusi Török Köztársaságot Törökországon kívül soha, senki, egy pillanatra sem ismerte el, Törökország mint védőhatalom szemben a Szovjetunióval nem omlott össze, és a török ciprusi Kádár János még él, gyakorolja a hatalmát, bár hosszú évtizedek megingathatatlansága után az is olvadozni kezdett.

Az egymással szembe feszülő görög és török ciprusi vezetők voltaképpen egy stabil status quo-t hoztak létre: a nemzetközileg elismert Ciprusi Köztársaságnak esélye sem volt arra, hogy Törökországgal szemben visszaszerezze a szuverenitását Észak-Cipruson, ugyanakkor elérte Észak Ciprus teljes nemzetközi elszigetelését, beleértve azt is, hogy Észak Ciprus kereskedni sem tudott a világ Törökországon kívüli részével. Észak Ciprus diplomáciája évtizedek óta a nemzetközi elismerésre, a fennálló helyzet nemzetközi elismerésére irányult – teljes sikertelenséggel -, viszont a török támogatásra támaszkodva egy jottányit sem engedtek a Ciprusi Köztársaság követeléseiből és kompromisszumkészséget egyik fél sem mutatott.

Mi történt tehát, aminek következtében a két közösség vezetői, a garantáló hatalmakkal leültek egymással tárgyalni? Önmagában az a körülmény, hogy az ENSZ letett az asztalra egy rendkívül alaposan és minden részletre kiterjedő dokumentumot „Annan-terv” néven, szükséges, de nem elégséges feltétele volt a tárgyalások megkezdésének. A döntő momentum az volt, amikor az Európai Unió úgy döntött, hogy a Ciprusi Köztársaság megosztottsága nem lehet akadálya a szigetország tagságának. Ez nem volt könnyű döntés az Európai Unió részéről, hiszen a koppenhágai kritériumok alapján egy olyan ország teljes jogú tagnak felvétele nem egyértelmű, amely nem képes szuverenitását a nemzetközileg elismert határokon belül gyakorolni. A döntésben – ha tetszik – mi is benne voltunk. Görögországnak, az ismert történelmi okok miatt rendkívül fontos volt, hogy elérje annak a Ciprusnak az Európai Uniós tagságát, amely azon kívül, hogy valóban megosztott, már mindenben régóta megfelel az Európai Uniós tagság követelményeinek. Görögország abból indult ki, hogy a török megszállás miatt nem lehet kétszeresen (azaz a tagság megvonásával is) is büntetni a szigetországot, és a közép-európai jelöltek vonatkozásában vétót helyezett kilátásba arra az esetre, ha Ciprus ügyében nem történik előrelépés. A tárgyalások megindultak, sikerrel be is fejeződtek, és a Ciprusi Köztársaság Magyarországgal együtt 2004. május 1-én belép az Európai Unióba.

Az Európai Unió korábbi álláspontjával ellentétes döntésének nem csak az lett az előnye, hogy tíz új tagállammal, közöttük Magyarországgal bővülhet az Európai Unió. A döntés nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Ciprus újraegyesítése ismét realitássá váljék. Abban az esetben ugyanis, ha egy megosztott Ciprus csatlakozik az Európai Unióhoz, a már ma is meglévő óriási életszínvonalbeli különbség a sziget déli és északi lakosai között tovább nő. Az északi Cipruson lakók nem akarnak kimaradni az európai nagy projektből, így a nyomás a politikai vezetőkkel szemben, hogy komolyan tárgyaljanak a sziget újraegyesítéséről, az utóbbi időben megsokszorozódott. Észak-Cipruson az elmúlt évben két alkalommal is tömegtüntetések voltak, amelynek során a mintegy 70-80 ezres tömeg követelte a tárgyalások megkezdését. 70-80 ezer ember még a tömegtüntetésekhez szokott Párizsban sem elhanyagolható, ám ez a tömeg Észak Ciprus összlakosságának az egyharmada! A fokozódó nyomás a választásokon is megnyilvánult: ha a Törökországból bevándoroltak nem kaptak volna szavazati jogot, az újraegyesülés-pártiak abszolút többsége kerültek volna. Ám a bevándorlók is szavazhattak, és ők mind Denktas pártjára szavaztak, így a tárgyalás-pártiak és a függetlenség pártiak éppen azonos súllyal kerültek be a nemzetgyűlésbe. Kormányt (so called, in inverted commas) a tárgyaláspárti Talat alakíthatott, de a koalícióba be kellett vennie Denktas fiát, sőt, külügyminiszteri rangot is kellett neki adnia. Miközben tehát a török ciprióta lakosság körében egyre nagyobb a vágy az egyesítés iránt, a török ciprusi politikai elitben még megvan az erő arra, hogy akadályozza a folyamatot.

De miért akarná a török ciprusi politikai elit akadályozni az újraegyesítést? Azért, mert politikai legitimációja abból fakad, hogy hősies módon megvédi a török ciprióták életét és vagyonát a gaz görögöktől. Persze, ami igaz lehetett néhány évtizeddel ezelőtt, nem igaz a mára. A görög junta már csak a történelemkönyvekben létezik, a Ciprusi Köztársaság az Európai Unió előszobájában van, így minden megváltozott ahhoz képest, mint amikor hősiesen kellett védelmezni a török érdekeket. Minden megváltozott körülöttük, csak ők nem. Talán nem is értik, mi történik a mai Európában, talán a hatalmuk és befolyásuk elvesztésétől tartanak, mindegy is.

Görögország és a görög oldal kész a megegyezésre. Nekik a könnyebb: a Ciprusi Köztársaság immár az Európai Unió tagjának számít. Igaz, stabil pozíciójuk különösebb kompromisszumkészséget sem követel meg tőlük, ami a tárgyalások egy későbbi szakaszában még gondot jelenthet. Csupán egyetlen példa: A török megszállás után a görög ciprióták elmenekültek a sziget északi részéről, házaikba török ciprusiak és törökök költöztek. A Ciprusi Köztársaság ezt érthetően jogellenesnek tartja, olyannyira, hogy jogi eljárást helyeznek kilátásba azokkal szemben, akik a kék vonalon átmennek, és Északon éjszakáznak. Az indok: az illető minden bizonnyal görög cipriótától ellopott szállodában lakott, és ez jogellenes. Gondoljunk csak bele: ha Ciprus egyesül, a görög ciprióták igényt támasztanak minden egyes évtizedekkel ezelőtt hátrahagyott vagyontárgyra. Olyan vagyontárgyakra, amelyekben évtizedek óta rengeteg „jóhiszemű jogcím nélküli” török ciprióta lakik, adott esetben megvásárolta a házat, vagy jelentősebb beruházásokat eszközölt. (A görög ciprióták mint magyar rapportőrnek elmagyarázták, hogy ez pontosan olyan, mint a kommunisták által elrabolt vagyontárgyak visszaadása a volt tulajdonosoknak. Volt meglepetés, amikor megtudták, hogy ez egyedül a populista Kisgazdapárt programja volt, amelyet minden mérsékelt párt elutasított, és Közép-Európában sehol sem valósult meg a reprivatizáció az általuk javasolt formában.) A görög ciprióta hozzáállás az, hogy a török megszállás óta eltelt időt meg nem történtnek kell tekinteni, és ha ezen nem változtatnak, az bizony akadály lehet a tárgyalások során.

A Ciprusi Köztársaság részéről vannak az Annan-tervvel kapcsolatban olyan fenntartások is, amelyek a magyar rapportőr szerint megalapozottak. Ilyen az Annan-tervnek azok a részei, amelyek az új állam két része közötti egyeztetési mechanizmust tervezte meg, mivel a döntéshozatal kissé lassú és körülményes. Igazat kell adni a Ciprusi Köztársaság képviselőinek, hogy nem várható el az Európai Uniótól, hogy hónapokat kelljen várni a ciprusi szavazatra az Európai Tanácsban csak azért, mert a ciprusi döntéshozatal minden más tagállamnál lassabb és komplikáltabb. Ez az igény az Annan-tervtől való eltérésre megértő fülekre találhat a török ciprióta vezetők részéről, feltéve, ha jóhiszeműen tárgyalnak, ami persze korántsem biztos.

A török cipriótáknak is vannak módosító javaslatai, amelyek leginkább azzal a félelemmel kapcsolatos, hogy az újraegyesítés után hogyan tudnak a görög politikai és gazdasági dominancia ellen védekezni. Görög részről egyelőre azt is tagadják, hogy ilyen félelem lenne. A rapportőr (vagyis én) rendkívül szakszerűtlen, mégis hasznos közvélemény-kutatást végzett erről a kérdésről: egy észak ciprusi étteremben odament minden egyes asztalhoz, és kikérdezte az ott éppen vacsorájukat költő török cipriótákat. Az eredmény: 80 % akarja az újraegyesülést és akarja az Európai Uniót, és 100 %-uk fél a görögöktől. Lehet persze erre azt válaszolni, hogy mindez csupán a török vezetők propagandájának az eredménye, de ettől az érzések még érzések maradnak, és igen komolyan oda kell figyelni a gazdag és erős délen arra, hogy a félelmeket és aggodalmakat lehetőleg ne táplálják. Nem könnyű a feladat! Amikor Szimitisz görög miniszterelnök Nicosiában az Európai Uniót méltatta, görög nyelvű beszédjében többször elhangzott az Enosis szó. Mint tudjuk, az Enosis annyit jelent, hogy „Unió”, ám az a török ciprióták fülével a 60-as évek erőszakos egyesülését jelenti, mint ahogy Trianon magyar füllel sem egy hétköznapi helyiség Párizs közelében. Az ilyen félrehallások ellen talán nem lehet védekezni. De amikor a Ciprusi Köztársaság parlamentje olyan országgyűlési határozatot hoz (2003), amelyben történelmi igazságot kíván szolgáltatni (mindig veszélyes kísérlet), és ebben Ciprust a hellenizmus integrált részeként aposztrofálja a török veszéllyel szemben, azt már nem lehet ártatlan belpolitikai huncutságnak tekinteni. Az ilyen határozatok komoly mértékben képesek arra, hogy a törökökben a félelmet táplálja az egyesítéssel kapcsolatban. Ha másként nem, hát az egyesítést ellenző politikusok kiválóan ki tudják ezeket használni a saját politikai céljuk a tárgyalások megakadályozása érdekében.

A török ciprióták olyan feltételeket is támasztanak a tárgyalások megkezdésének, amelyek nem is taktikusak, már ha jóhiszemű tárgyalásvezetést feltételezünk. Követelik a nemzetközi elszigeteltség felszámolását, a kereskedelmi akadályok lebontását, tehát mindazt, amit az újraegyesülésig ugyan egészen bizonyosan nem fognak megkapni. Ám ha komolyan szeretnék mindezt elérni, tudniuk kell, hogy ezeket az eredményeket éppen maga a megállapodás aláírása fogja számukra garantálni, így nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a feltételek kiötlői nem a legelkötelezettebb hívei az újraegyesítésnek.

Lehet órákat értekezni a politikai folyamatokról mind Észak, mind Dél Cipruson. A megoldás kulcsa azonban nem a szigeten, hanem Ankarában, Törökország fővárosában van. Hol másutt is lenne? Ha Törökország, a térség legerősebb hadereje nem állomásoztatna 40 ezres haderőt Észak Cipruson, úgy azt néhány rendőrrel vissza lehetne foglalni. Amíg Törökországgal nem lehet megállapodni a hadsereg kivonásáról, a sziget újraegyesítése csupán illúzió. Persze Törökország azt mondja, hogy ő kész kivonulni, ha erre a török ciprióták vezetői kérik, csakhogy mindenki tudja, hogy Denktas ezt akkor fogja mondani, amikor erre Ankarában rábeszélik. Hogy Ankarában mikor gyakorolnak nyomást Denktasra…?

Nos, Ankara sem egységes, monolit politikai erő. Létezik egy kormány, Erdogan miniszterelnök vezetésével, amely egy muzulmán, ám az állam és egyház következetes elválasztásán fáradozó pártként, és azzal az ígérettel nyerte meg a választásokat, hogy Törökországot közelebb hozza az Európai Unióhoz, a feltételeket teljesítve megkezdi a tagságról a tárgyalásokat. Ehhez persze meg kellene oldani a ciprusi kérdést, javítani kell az emberi jogok helyzetén Törökországban, és gyengíteni kell a tábornokok hatalmát, hogy csak a legsürgetőbb feladatokat említsem. És a kormány mellett léteznek a tábornokok, akiknek igen komoly direkt befolyásuk van a politikai életben, és készek sok mindenben támogatni Erdogant, kivéve talán azt, hogy saját hatalmukat visszaszorítsák. Az a körülmény, hogy Törökország hadsereget tart fenn Cipruson a török ciprióták védelmében, nyilvánvalóan felértékeli a hadsereg szerepét, és fordítva, ha ki kell vonulniuk Ciprusról, az a hadsereg leértékelődéséhez vezet. A hadsereg tehát – fogalmazzunk visszafogottan – nem igazán érdekelt a megállapodásban. Erdogan és a kormány szívesebben megegyezne, csakhogy ezzel ütközést kellene vállalnia a tábornokokkal, ami nem sima ügy. Erdogan akkor tudná vállalni az ütközést, ha cserébe valami sikert fel tudna mutatni. Mondjuk, ha a ciprusi kérdés megoldódik, Törökország egy látványos lépéssel közelebb jut az Európai Uniós tagság megkezdéséhez.

Az Európai Bizottság elnöke, Prodi úr, miután Budapesten megnyomta a támogatásokhoz való hozzáférést jelképező számítógépes billentyűt, Ankarába sietett. Igen hosszú idő óta nem járt bizottsági elnök Ankarában, ahol nagyon elvártak tőle egy biztató szót. Biztatást Törökország európai elkötelezettsége, a reformerők mellett. Ha visszaemlékszünk Valéry Giscard D’Estaing (igen korlátolt) szavaira, miszerint Törökország iszlám vallású lévén soha nem lehet a keresztény Európa tagja, tudnunk kell, hogy az európai jobboldal köreiben meglehetősen széles körben osztott, bár ilyen brutálisan kevéssé kimondott nézetet hangoztatott. Nem könnyű tehát a bizottság elnökének Ankarában egyszerre biztatni és hitelesnek is lenni! Nos, Prodi elnöknek Ankarában olyan mondatot sikerült mondania, amelyre a double speech-eiről méltán híres volt magyar miniszterelnök kis büszke lenne! Prodi elnök Ankarában a sajtótájékoztatón azt mondta, hogy „Cyprus is not a precondition”, azaz a ciprusi kérdés megoldása nem feltétele a tárgyalások megkezdésének. Erdogan ezután szó szerint mindössze ennyit mondott: „Prodi úr mindent elmondott, azt is, hogy Ciprus nem előfeltétel”, és egyetlen szóval sem többet, mint aki rendkívül elégedett ezzel az eredménnyel. Mi az ördögi Prodi mondatában? A törökök boldogan úgy értelmezik, hogy ha Ciprus nem feltétel, akkor a ciprusi kérdés megoldása nélkül is megkezdhetik a tárgyalásokat, miközben Prodi semmilyen kockázatot nem vállalt. Ha Ciprus nem feltétel, az azt is jelenti, hogy hiába vonja vissza Törökország a haderejét Ciprusról, hiába oldódik meg a ciprusi kérdés, a tárgyalásokat nem kell megkezdeni Törökországgal. Miért kellene? Ciprus nem volt feltétel!

Ez a politika bizonyára alkalmas arra, hogy egy politikust megkíméljen az adott hét kellemetlenségétől, hosszú távon azonban drámaian rövidlátó. Az Európa Tanács persze súlyában nem mérhető az Európai Unióhoz, a rapportőr súlya sem mérhető a Bizottság elnökének politikai súlyához, ám az Európa Tanács jelentése szembement ezzel a koncepcióval. A jelentés abból indul ki, hogy Európának alapvető érdeke, hogy Törökországban valóban elősegítse a demokratikus folyamatot, és az is, hogy a demokratikus Törökország felvételt nyerjen az Európai Unióba. Hogy miért? Azért, mert ebben a szeptember 11. utáni al-Kaidás világban talán a legfontosabb stratégiai kérdés, hogy a világ - benne saját magunk - meggyőzhető-e arról, hogy egy muzulmán vallású ország, ahol demokrácia van, és a törvények uralkodnak, ahol az állam a vallástól elkülönülve működik, képes-e sikerrel integrálódni az úgynevezett nyugati demokráciák családjába. Ez a tét. Ha nem sikerül, és ha Valéry Giscard D’Estaing-nek lesz igaza, akkor Törökországban megbukhatnak az Európai Uniós ígérettel hatalomra került reformerők, és megerősödnek azok a „konzervatívok”, akik államvallást akarnak, akik a demokrácia ellen szítanak, és akik Törökországot a radikális iszlám karjaiba lökhetik. Létezik olyasvalaki, aki ezt akarhatja, vagy aki ezt nem képes felmérni?

Az Európa Tanács jelentése kimondja, hogy a ciprusi kérdés megoldása feltétele lesz Törökország Európai Uniós tagságának. Ezt a törökök hevesen vitatták, és persze Prodira hivatkoztak. Ám a közép-európai példák hatottak. Magyarországnak történelmi okok miatt alapszerződéseket kellett kötnie szomszédaival, ezekben el kellett ismernie a határokat, kötelezettséget kellett vállalnia a viták békés rendezésére, holott létezik-e olyan épeszű ember, aki azt állította, hogy Magyarország és bármelyik szomszédja között katonai konfliktus lehetősége áll fenn? Ezzel szemben – hangzott az érvelés – Törökország jelenleg egy 40 ezer fős hadsereget tart fenn egy szomszédos országban, amely ráadásul hamarosan az Európai Unió teljes jogú tagja lesz! Komolyan gondolja-e Törökország – mondjon Prodi bármit is –, hogy nem használják ezt ki ellene? Komolyan gondolják, hogy nem merül majd fel, hogy a tagsági tárgyalások előtt vonja ki hadseregét egy Európai Uniós tagállam területéről? Dehogynem. Természetesen Ciprus feltétel, ennek világos leszögezése jobban szolgálja a megoldást. Ám cserébe valami nagyon is komoly ajánlható Törökországnak. Az, hogy amennyiben Ciprus ügye megoldódik, és az összes koppenhágai kritérium teljesül, másnap megkezdődnek a tagságról a tárgyalások. Ez a jelenlegi kormánynak nagy sikere lenne, könnyebben venné fel a harcot a konzervatívokkal, közelebb hozná a ciprusi megoldást, és a mai kor egyik legnagyobb biztonságpolitikai kérdésére is nagyszerű választ adna.

A jelentést a parlament az Európa Tanács történetében első ízben ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadta el, ami egy parlament esetében nem kis eredmény. De ha hihetnénk abban, hogy Törökország vonatkozásában új gondolkodás kezdődik Európa-szerte, az lesz az igazi siker.

Ami magát Ciprust illeti, reménykedjünk benne, hogy a múltban merengő politikusok tért vesztenek, és már a bűvös május 1. előtt létrejön a megállapodás, így már az egyesült Ciprusi Köztársaság csatlakozhat az Európai Unióhoz, és az utolsó szögesdróttal kettévágott város is egyesül. A megoldandó problémák számosak, de a tárgyalások politikai akarat, kölcsönös bizalomépítés és empátia esetén egy-két hét alatt sikerrel lezárhatóak. De ha a múlt emberei még néhány hónapig tartják is pozícióikat, ne aggódjunk: Ma még fékezhetik a békefolyamatot, de megakadályozni nem lesznek képesek: vagy felszállnak az európai gyorsvonatra, vagy lemaradnak róla, de meggátolni rohanását nem lesznek képesek.

(Az írás némileg rövidített és átszerkesztett változata megjelent a MaNcs 2004. március 4-i számában)

2004. március 8.

Leó: A helyzet ilyen higgadt és tárgyilagos értékelése minden elismerést megérdemel. Egyébként: egy cseppet sem írigylem a rábízott feladatért! A török-görög viszonyhoz képest mi édes testvérünkként szeretjük a románokat. Pedig a köznapi életben: mindkét társaság kedves, kedélyes fickók. Mit kívánhatnék? Végtelen udvariasságot, kötél idegeket és sok sikert! 2004/03/08

Leó: Az előbb beletöröltem bővített mondatomba, és sajnos nem vettem észre: ezáltal második mondatom nem árulja el, kiről is van szó?. Természetesen Eörsi úrról. Elnézést. 2004/03/08

Varga Dávid (usespanner@yahoo.com): Valóban minden elismerést megérdemel a cikk. Csak egy apró kiegészítés: Törökország EU csatlakozásának legfőbb kerékkötője a dinamikusan növekvő ,nagy népessége,ami miatt jócskán meg kellene növelné az EU (jelenleg meglehetősen csekély)felzárkóztatási támogatásának összegét. Ellenben a kis népességű -bár gazdaságilag szintén fejletlen és demokrácia-deficites -Bulgária előtt 2007-ben minden bizonnyal megnyílnak az EU kapui. Igaz, ha a ciprusi kérdés megoldódik, nehezebb lesz az EU-nak jó ürügyet találni Törökország csatlakozásának az elutasítására. 2004/03/24

Eörsi Mátyás (matyas.eorsi@parlament.hu): Ez bizony nagyon helytálló kiegészítés! Egyelőre azért van néhány ürügy Ciprus mellett is, itt van pl, - hogy mást ne is említsek - az emberi jogok, a kisebbségek(kurdok) helyzete... 2004/03/24